A saját tehetségünkben és érdemességünkbe vetett hit vezethet csak olyan cselekvésekhez, amelyek mások tehetségének és egyediségének elfogadásával mellőzi az ítélkezést és fogadja el alapvetésként a folyamatos fejlődést, a hibákon és tapasztalatokon keresztül.
A klasszikus St’Benedek akadémia, előkelő fiúiskolájának egyik kulcsmondata, tartalmában így hangzik: Az itt szerzett bölcsesség nem a sajátunk, hanem mások szolgálatára is használni kell. Az iskola polgárai egy elit közösség, ahol az idetartozás, már önmagában is kiváltságként rója a kiválasztottak felelősségét diákjaira a jövő formálásában. Ez a felelősségtudat és cél vezérli az iskolában dolgozó tanárokat is, akik életük céljaként, a mások tanításának szolgálatát választották.
A főszereplő, – egyben a történetet mesélő – a történelmet tanító William Hundert, akinek a szemüvegén keresztül formálódnak az események. Munkájában elhivatottság, alázat és fejlődési vágy sarkallja. Hitelességét, a tanított tartalmak elvei mentén való példamutatásban látja. Munkája az élete, saját boldogsága és öröme háttérbe szorul. Tárgyi tudása rendkívül mélyreható, melyet az e tudás birtokába jutott bölcsek -jelen esetben a diákok- felelősen és megfelelő erkölcsi tartással szükséges, hogy kezeljenek.
Az osztályterem ajtó feletti táblája támasztja ezt alá, amely elrettentő példaként említi Sutruh Nahunte-t, akinek tetteit elfelejtette a történelem, életében maradandót nem alkotott. Elám királyát ugyanis a cél nélküli önzés és hódítás vezérelte, tettei így jelentéktelennek minősülnek és a feledés homályába merülve tűntek el a halandó emberi élettel együtt. A történelemben azok, akiknek tettei meghaladták az életüket, nem így cselekedtek. Már az első órán érződik az a feszültség, amely a világban vállalt „maradandót alkotó” szerep elvárásán keresztül ítélkezik azok felett, akik életüket a könyvekben nem említve, pusztán csak örömben élik. Nem véletlen hát, hogy az osztályba olyan gyermek érkezik, aki nem a klasszikus kiválasztás útján lett részese a közösségnek, mert iskolai jelenlétét Édesapja kormányzói pozíciójának köszönheti. Sedgewick Bell, nem ért egyet ezzel a gondolatmenettel és megkérdőjelezi tanára életszemléletét és szinte minden cselekedetével feszegeti a határokat. Mindezek mögött mélyebb tartalmak is körvonalazódnak, a tanuló Édesapjának önmagára irányuló érvényesítése mellőzi a rá irányuló és kiegyensúlyozott fejlődéséhez szükséges figyelmet és szeretetet. Viselkedésjegyei is ezt a kettősséget tükrözik, melyben megjelenik az arrogancia, a szabályok szándékos megsértése és az élet pillanatnyi élvezetének hajszolása (pl. lánykollégiumhoz evezés) Nem igazán hatnak rá a kezdeti időszakban hirdetett eszmék, mint pl. a „Nem az élet a fontos, hanem az igaz élet.”. Tanára alapvetésként feltételezi, hogy diákjai könnyen tudomásul veszik az iskola szabályzatát, melynek fő hajtóereje az olyan erkölcsös és társadalmilag elismert személlyé válás eszménye, amely csak ezen tudás birtokában lehetséges. Értetlenül és eszköztelenül áll az új helyzet előtt, melyben nem megfelelő pedagógiai eszközhöz nyúlva diákját, tudásának hiányosságával és a többi diákhoz való viszonyításban, egyértelműen megalázza. A táblához kihívott jelenetben olyan súlyos hibát ejt, mely a diák egész életét megkeserítheti, melyben butasága eleve elrendelt és nem gyógyítható: „A fiatalság értetlensége kinőhető,… ahogy az ittasság józanítható, de a butaság örökké megmarad.” Butának nevezi és gyakorlatilag lemond róla. Mit érezhet a diák? Akiről lemondott az Apja és most már a Tanára is? Aki megalázva áll a diáktársai előtt és kénytelen szembesülni azzal, hogy az iskolában elvárt tudásnak nem felel meg. A tanári újabb pedagógiai hibát vét, azzal, hogy tehetetlenségét elismerve a problémát a szülőre hárítja, amikor felkeresi Sedgewick édesapját. A jelenet nem véletlen, hiszen látható benne, a diák viselkedésének háttéroka, melyben Sedgewick határfeszegetése, családi kötődéseinek bizonytalansága miatt, igazából segítségkiáltások. Édesapja viszonya az iskolához és a tanárhoz, hogy nem igazán ismeri el a tananyag fontosságát, semmilyen formálást nem vár és kér tőle, mert vélekedése szerint a gyermek formálása a szülő feladata. Ehhez saját eszköze a megfélemlítés, amely a családi támogatás és elfogadás elveszítésének elviselhetetlen terhével fenyegetve tartja sakkban gyermekét. A vészjelzést, így a tanár is megérti és talán saját lelkiismeretfurdalásán is enyhítve és korábbi kijelentéseivel ellentételesen a diákban vetett hitéről tesz tanúbizonyságot. Tanulását egyéni megsegítéssel támogatja, melyben saját fejlődési útjának irodalmát, mint a személyes figyelem szimbóluma adja át neki, a sikeres felkészülésében bízva. A pozitív megerősítés, hogy valaki hisz benne, a diákra is motiválóként hat és belső indíttatásból önálló tanulásba kezd. A tanulmányok elveszik idejét a bolondságoktól, újra rend lesz az osztályteremben és úgy tűnik, jó mederbe terelődnek az események. A felkészülés másik motivációja az iskolai hagyományokban évente megrendezésre kerülő verseny, amelyben a nyertest egyenesen császárrá koronázzák. Benne van a verseny pozitív hajtóereje, amely az eredmények elismerésén keresztül kapott figyelem és benne van a hatalmi pozíció, amely ismét azt sugallja, hogy az életben elérhető hatalom egyetlen kulcsa ennek a tudásnak a megszerzése.
A selejtezők rendben zajlanak és láthatóvá teszik, hogy bármilyen előzetes tudással lehetőség van a fejlődésre, melynek kulcsa a belső motivációban rejlik. Sedgewick maga készül fel és ér el eredményeket, fej-fej mellett haladva az osztály legjobbjaival. Azokkal a diáktársakkal, akik pusztán csak tehetségesek vagy saját érdeklődéstől vezetve könnyen tanulják a tartalmakat. És azokkal is, akik családi hagyományokat követnek és próbálnak szüleik nyomdokába lépni, mely a mintakövetés és a szülői elfogadás iránti vágy, mint Martin esetében. Sedgewick és Martin gyakorlatilag ugyanarra törekszik, csak eltérő formában. Martin a „jó gyerek”, Sedgewick a lázadó. A motivációjuk ugyanaz. Talán ez is befolyásolta a tanár úr döntését abban, amikor az utolsó forduló előtt meghamisítja Martin eredményét és szándékosan, csalással, a tanári hatalmával visszaélve, Sedgewick-et juttatta a döntőbe. Talán azt gondolta, hogy Martin a saját szabálykövető, intelligens és kitartó jellemével, könnyebben fog érvényesülni? Talán azt, hogy ezért neki nincs olyan megsegítésre szüksége? Talán jobban bízott Martin családi hátterében, amely megtartó erőként támogathatja? Vagy éppen magában is megkérdőjelezte azt az álhitelességet, amely a tudás birtoklásának tényéből fakad? Talán ő is ki akart törni ebből a szerepből és megtapasztalni az élet egyéb szépségeit? Ezt igazolhatja pl. a baseball ütős jelenet, amelyben minden korábbi elvét megsértve, a diákcsín részévé válva bújik ki a felelősség alól. A diákokkal vállalt közös pajkosság, közelebb visz hozzájuk, közelebb enged és bizalmat sugároz, de ebben a tanár által vállalt szerepben teljesen ellentmondásos és hiteltelen. Akármi is fogalmazódott meg benne, olyan hibát követett el, amelyben úgy juttatta előnyhöz a másik diákot, hogy hátrányba sodorta a másikat. Rendkívül szívszorító volt számomra az a jelenet, amelyben Martin a versenyt követően kucorogva ül a fa alatt és töri össze egyesével a saját magába vetett hitet, de tanára nem megy oda hozzá. A híres erkölcsösség a mások szolgálatában itt is darabokra hullik.
A versenyben a csalás folytatódik, immár a diák részéről, furcsa összefüggés, de valahol ez is egyfajta mintakövetés lehet, még ha nem is tudatos. Az Igazgató véleménye a csalás megengedhetőségéről, ismét az iskola látszat erényességét sugározza, amely az orákulumi szerep megkérdőjelezését takarja. Talán ezt érezte Sedgewick, akinek bőven volt ebben korábbi tapasztalata Édesapja mellett. (Megjegyzem, mint számomra fontos elem, hogy az Édesanya egyszer sem jelenik meg a filmben.) A hamis erkölcsösség vezet hát eredményre, amely kívülről csodásnak látszik, ám mások átgázolásán és önös érdekérvényesítésen alapszik. A végső jelenet a tükör előtt, lerántja a leplet és láthatóvá teszi a láthatatlant, melyben a tanár maga is szembesül saját árnyképeivel és végül felvállalva azt bocsánatot kér a megcsalt diákjától, Martintól. Lerántja a leplet abban az értelemben is, hogy Sedgewick kisfia, aki mindezt végig hallgatja és vetíti elő annak reményét, hogy megtörik a családi minta. Martin bizalma, a kisfia beíratásával éppen annak a sokkal mélyebb és nagyobb erkölcsi tartásnak a bizonyítéka, amely a tisztességen alapul és mutat példát tanár és diák számára egyaránt. A tanítás mégis ugyanabban a mederben zajlik tovább, de talán más folyóba lépve.
Összességében értékes tartalmakat és elgondolkodtató helyzeteket vetített fel a film, melyben a számomra megfogalmazott fő üzenet, hogy saját tehetségünkben és érdemességünkbe vetett hit vezethet csak olyan cselekvésekhez, amelyek mások tehetségének és egyediségének elfogadásával mellőzi az ítélkezést és fogadja el alapvetésként a folyamatos fejlődést a hibákon és tapasztalatokon keresztül. A pedagógiai módszerek esetében látható a tanárban is kérdésként felmerülő erkölcsi és érzelmi életvezetés egyensúlyának bizonytalansága, mely időszakosan hol az egyik, hol a másik irányba mutat kilengéseket, de nem igazán áll a középponton. Ezzel egyensúlyozunk mi is. Tükrözi azt is, hogy fejlődési utunkban a tanár éppen annyit tanulhat diákjaitól, mint fordítva, így alázatot kíván ez a hivatás. Hundertet diákja lázadása elvezette végül a szerelemhez, az érzelmi tudáshoz és azok megélésén keresztüli tapasztalatokhoz, melyek legalább olyan jelentőséggel bírnak, mint az elméleti tudástartalom. Sajnálatos, hogy a diák éppen ezt nem tanulhatta meg, noha már az iskolába kerülésekor is ezt kereste, a szülői érzelmi biztonsági háló hiányának kénytelen megtapasztalása miatt. Akkor és ott nem volt még olyan pedagógus, aki ezt példaként taníthatta volna neki, iskolai jelenléte talán éppen ezt hivatott formálni. Azt, hogy létezik erkölcsi és érzelmi egyensúly, amely egymást erősítve formál olyan egyéneket, akik túlmutatva az önző vágyakozáson képviselik saját tehetségük, mellyel és melyen keresztül segíthetnek igazán csak másokon is.
Sedgewick és rajta kívül sok diák ezt keresi most is. Mindezek tanulságai és saját fejlődési utunk segíthetnek abban, hogy legalább törekedjünk arra, hogy ilyen mintával szolgáljunk a jövő nemzedékének. Sok hibát elkövetünk mi is ezen az úton, melyben egymást formálja diák-tanár, tanár-tanár, diák-diák, tanár-szülő, szülő-diák, de ha ez a szándék vezérel, akkor a hibákat túléljük és fejlődünk általa. Mert a vég, igazából új kezdet, amelynek kimenetele újabb és újabb lehetőségeket rejt.
Szerző: Szennai Dóra
